(Thomas Mann: Halál Velencében)

Egy negyvenkilenc éves, nős író beleszeret egy tizenkilenc éves fiúba. A film a szerelmükről szól. Meg a hazugságról. Általános talajvesztettség, a világ diktálta megfelelési kényszer határozza meg a film szereplőinek életét. „Egy fiút szeretni, talán csak annyi, mint jelentkezni a szép új világba. Még élek! Még nem vagyok öreg! Nem vagyok lúzer!” A férfi nem vállalja a szerelmet. Nem meri vállalni. Hazudik a szerelméről. A fiú megejtő és megvesztegető módon szeretetéhes, és akaratán kívül tönkretesz mindenkit, akivel kapcsolatba kerül. Az író kétségbeesetten próbál szakítani vele, de képtelen rá. Egyre megalázóbb szituációkba keveredik, ugyanakkor egy romantikus, titkos szerelem minden stációját élik meg. Lopott percek a külvárosban, elhagyott autóparkolókban, tengernek látott Duna-parton. Összeveszések és megbocsátások, lopott csókok. – „Ha valaki ilyen fiatal, mindegy, hogy fiú vagy lány…”
Az író önkínzó beszélgetésbe bonyolódik a feleségével: a mind a kettőjüket fenyegető öregségről és arról, hogy „valamilyen módon túlélték a korukat”. És ők nem összekapaszkodnak a világ ellenében, hanem egymás ellen fordulnak.
A történetben észrevétlenül új szereplő jelenik meg – talán ott volt már korábban is, talán már a kezdet is az ő műve – a végzet.